Szegény II. József talán a legrosszabb sajtóval rendelkező ex-uralkodónk, olyan ostoba bürokrataként szokás elképzelni, aki el akarja nyomni szegény magyarokat (még hogy német legyen a közhivatalok nyelve!!! abcúg, Józsi!), és még Mozartot se érti szerencsétlen*. Fejtő nem titkolt célja, hogy árnyalja ezt a képet – no persze József az ő interpretációjában sem lesz gáncstalan lovag, de legalább a jó szándék díjazható. A kötet alapvetően egy mesterséges szembeállításból indul ki: van ugye az anya, Mária Terézia, aki a női uralkodói stílust testesíti meg. Érzékeny, türelmes, konzervatív és ízig-vérig katolikus irányítási módszer az övé, olyan Habsburg birodalom lebeg a szeme előtt, ami, ha nem is versenyképes az igazi nagyhatalmakkal, de azért mégis belengi valamiféle családias megbízhatóság**. Vele szemben áll a fiú, József, aki buzog a tettvágytól, türelmetlen, és mindent akar, de azonnal: nyelvi reformot, adózási reformot, hadseregreformot, egyházi reformot, de talán még az abált szalonna páclevét is rendeletileg határozná meg. Ő meg természetesen a férfi uralkodói típust személyesíti meg. Ez persze picit erőltetett beállítás, de azt gondolom, munkahipotézisnek megjárja.

Ilyen értelemben József tragédiája egyrészt önmagából fakad – abból, hogy csak úgy szétfeszíti a tettvágy (ami végső soron korai halálát is okozza), de túl érzéketlen ahhoz, hogy megértse a vele szemben állók ellenvetéseit. Nyomelemekben sem tartalmaz olyan tulajdonságokat, amik a reálpolitikust jellemzik: mindenkivel egyszerre konfrontálódik, ám ehhez még az abszolút monarchia rendszere sem biztosít neki elegendő jogkört. De még ha biztosítana is, a természet akkor sem juttatott neki egy ilyen herkulesi munkához elég erőt. Itt vannak például ezek a kutya magyarok, akik úgy ragaszkodnak a Werbőczy-féle Hármaskönyvhöz, hogy Krisztus urunkhoz se jobban – naná, hiszen ez biztosítja számukra (többek között) az adómentességet azzal az indokkal, hogy cserébe majd fegyvert ragadnak, ha uralkodójuk úgy kívánja. Csakhogy Józsefet nem érdekli már a fegyvert ragadás – a XVIII. század amúgy is a profi hadseregek időszaka, a nemesi felkelés intézménye már anakronizmus – ahogy azt bő egy évtized múlva Napóleon oly fényesen be is bizonyítja Győrnél. (És hát amúgy istenigazából soha nem is működött.) Józsefet leginkább az érdekli, hogy felzárkóztassa soknemzetiségű birodalmát az olyan központosított államok mellé, mint amilyen mondjuk a Frigyes-féle dinamikus Poroszország, vagy Katalin dübörgő Oroszhonja – de drasztikus reformjai visszapattannak az ellenállásról, vagy még inkább nyom nélkül elsüllyednek a patópáli mocsárban***. Talán ha a változás fokozatos lett volna… de ez már aligha derül ki.

József második számú tragédiája pedig merőben külsődleges, és a XVIII. század jellegzetességeiből fakad (amiket Fejtő láthatóan oly nagy kedvvel ábrázol). Ez a század sajátságos átmenetet hordoz magában: az uralkodók még úgy tekintenek népükre, mint személyük függelékére – de maga a nép már kezdi pedzegetni, hogy ez másképp is lehet (aztán Párizsban robban végül a bomba). A század háborúiban skótok harcolnak francia zászló alatt, németek orosz zászló alatt, franciák osztrák zászló alatt, és fel sem merül bennük, hogy bármire kötelezi őket etnikai hovatartozásuk – ám már formálódik szlávok, magyarok, németek és franciák között a nemzeti gondolat (a liberalizmussal karöltve), amit aztán Napóleon hordoz körbe Európában. A korszak új hőse mindazonáltal a képzett polgár-tisztségviselő, aki rendbe szedi az adóügyeket, és biztosítja az erőforrásokat az új, jól felszerelt hivatásos katonák számára – ezek a seregek emelik egyre magasabb polcra Poroszországot is, azt a Poroszországot, ami egyre inkább másodrendű uralkodókká zülleszti a Habsburgokat. Egyszóval: különös dolgok rotyognak a század bográcsában, és bár József érzékeli a változást, mégsem képes irányítani azt. Talán kiváló polgármester lett volna belőle egy tiroli mezővárosban: garantált a közbiztonság és mindig időben ürítették volna a kukákat – ám a százféle etnikumból álló birodalom túl nagy kihívás neki. Pech ez neki, és pech az államnak is, ami ugyan eredményesen konzerválja magát még több mint egy évszázadig, de már kezdenek kirajzolódni a felbomláshoz vezető okok. Szóval ha látjuk is a fényt az alagút végén: az egy vonat.

* "JÓZSEF Na, Mozart… derék munka volt. Határozottan derék. Egy derék munka.
MOZART Igazán tetszett, felség?
JÓZSEF Azt hiszem, igen érdekes volt. Igen, valóban. Egy kissé… hogy is mondjam? (Rosenbergnek) Főintendáns, hogy is mondja az ember?
ROSENBERG (alázattal) Túl sok a hangjegy, felség?
JÓZSEF Ez az, pontosan. Túl sok hangjegy." (Peter Shaffer: Amadeus)
(Ez az adoma Fejtőnél is felbukkan, bár nem ennyire szarkasztikus megfogalmazásban.)
** A fejtői megközelítésben viszont Mária Terézia nem hentereg vastag combú huszárgyerekekkel, úgyhogy ha valaki csak a bulvárvonatkozások miatt venné kézbe ezt a kötetet, eltekinthet a beszerzésétől.
*** Természetesen a józsefi reformok kudarca nem kizárólag a magyarokon csúszik el, csak dramaturgiai okokból hangsúlyozom itt magunkat. ( )