Meggyőződésem, hogy ha ezt a könyvet angolszász szerzők jelentetik meg valami nívós nyugati kiadó égisze alatt, akkor most a tudományos ismeretterjesztés egyik klasszikusaként tekintenénk rá. A Kutrovátz – Láng – Zemplén szerzőtriász megkísérel utánamenni annak, hogy vajon hol vannak leszúrva a tudomány és nem-tudomány közti határcölöpök – aztán arra jut, hogy ezek a cölöpök nem annyira le vannak szúrva valahová, sokkal inkább hurcibálják őket ide-oda.

A tudomány határain elmélkedni manapság tán még aktuálisabb, mint valaha, mert olyannyira specializálódtak a szakterületek, hogy még egy történész sem feltétlenül tud hozzányökögni a középkori Európa hadtörténetéhez, ha az elsődleges profilja mondjuk a Kádár-korszak (és még abból sem volt képes eddigi röpke élete alatt az összes megjelent tanulmányt elolvasni). Másfelől az internetnek köszönhetően belépett az életünkbe a tudomány, illetve a magát tudománynak álcázó izék egész serege. Naponta elolvashatunk félmillió szenzációs tartalmat, az egyikben arról tudósítanak minket, hogy megtalálták Jézus elveszett klumpáját a Holt-tengerben, a másik örömmel értesít, hogy ha megeszem tíz deka kaszáspókot ecetes zuzmóval, akkor megszűnnek a szívritmus-zavaraim, a harmadik meg figyelmeztet a Föld légterébe majd 2020 szeptemberében belépő óriásmeteorról, ami kicsinálja az egész emberi fajt, úgyhogy most vegyek fel hosszú lejáratú hiteleket, mert megéri. Én meg nem vagyok se vallástörténész, se kardiológus, se csillagász – mégis szeretnék valami módszert arra, miképpen lehet pusztán külső jegyek alapján kiszitálni az áradatból a szemetet. És ilyen módszer létezik: vannak tudományos kritériumok, amiket elég ismernünk ahhoz, hogy vallástörténeti, kardiológiai vagy csillagászati szakismeret nélkül is felismerjük a legvadabb hoaxokat. És ebben segítségünkre van ez a könyv is.

De ez a könyv bizony mást is tesz. A szerzők ugyanis nem elégszenek meg azzal, hogy jót röhögnek velünk az UFO-hívők és kreacionisták veretes baromságain, hanem el is bizonytalanítanak bennünket. Bemutatják, hogy bizony a tudomány sem tévedhetetlen, és az, ami egykor annak látszott (például az asztrológia), egyszer elveszítheti betonbiztosnak tűnő státuszát. És vice versa: az, amit ma bődületes baromságnak vélünk, az bizony a körülmények megváltozásával betagozódhat a komolyan vett vizsgálódási területek közé. És akkor még arról a fatális helyzetről nem is beszéltünk, amikor két, egyenlő mértékben kidekorált vallástörténeti szaktekintély közül az egyik azt mondja, hogy biza, az a klumpa Jézusé, a másik meg azt mondja, hogy jól van, menjél te a hülyeségeiddel tudodhova. Ezért fontos az előítéletektől mentes vizsgálódás, és ezért fontos az elbizonytalanodás is: mert ez inspirál minket arra, hogy időről időre felülvizsgáljuk saját, biztosnak hitt szűrési módszereinket. A kritériumok nem örökéletűek – bár azok lennének, mert akkor tényleg nem kéne sokat gondolkodni –, így hát válogatás nélkül ráhúzni mindenre őket dőreség. De azért ne vessük el a bevett szabályrendszereket – egyszerűen minden esetben vegyük figyelembe az adott helyzet egyediségét, legyünk lelkiismeretesek, kíváncsiak és óvakodjunk a szellem renyheségétől. Mert a szellemi renyheség, akár a tudomány, akár az áltudomány felől érkezik, ronda egy dög ám.

Már többször megfogadtam, nem eresztek úgy neki a vakvilágnak egy értékelést, hogy „ezt a könyvet kötelezővé kéne tenni”. Ez ugyanis igazán kontraproduktív eljárás. Pedig hát ez a mű megérdemelné, mert nemcsak egy tárgyilagos, üdítően nyitott gondolkodás lenyomata, hanem még fenemód szórakoztató is. Úgyhogy most kénytelen vagyok körmönfontabban fogalmazni. Szóval. Ha egyszer, nagy sokára megjelenünk a Mennyek Kapujában, akkor lesz, akitől Szent Péter megkérdezi majd: „Fiam, ugyan miért nem olvastad el Kutrovátz – Láng – Zemplén könyvét a tudomány határairól? Legalább azt a fejezetet, amiben a kreacionizmusról van szó! Akkor nem írogattál volna annyi hülyeséget össze a főnökről a facebookon.” ( )