Nagyon speciális kis regény ez. Főhőse a félbemaradt egzisztencia, Szószuke, aki alacsony rangú köztisztségviselőként tengődik feleségével együtt – ez az alaptörténet olyasféle válságregényt feltételez, amit néhány határra innen például Zola is művelt. Van szerelem, van családi gond, van karrierféltés, de a szereplők olyan kevéssé drámaian reagálnak a problémákra, mintha egyenesen a Marsról csöppentek volna közénk. Az európai konfliktusközpontú prózákhoz képest elképesztően lassú, nyugodtan csordogáló patakocska itt az ún. események sodrása, legfeljebb egyes Csehov-színdarabokkal rokonítható – ilyen körülmények között amikor Szószuke háziurához betörnek, és elvisznek egy ócska órát, az intenzitásában olyannak tűnik, mintha maga a Terminátor rúgná rá a szereplőkre az ajtót, hogy mindenkit halomra lőjön. Amíg ezt a könyvet olvastam, hajlamos voltam elfelejteni, hogy a regényekben úgy általában történni is szokott valami – ez azért jelzi, hogy ha A kapu nyugati értelemben vett történetprózaként nem is működik, de keleti atmoszféraregényként azért abszolút megállja a helyét. Azoknak merném ajánlani, akiket érdekelnek a jellegzetesen keleti hangulatok és életképek, és még esetleg egy türelmetlen olvasónak, aki terápiás céllal meg akar próbálkozni valamivel, amitől alapesetben a haját tépné. ( )