En sus páginas se cuenta la historia de Clelia, una mujer madura, fría y bregada, que deja Roma y llega de vuelta a Turín, su ciudad natal, para abrir una tienda de modas. Su negocio la obliga a frecuentar la alta burguesía de la ciudad y a asistir como testigo a los viajes extravagantes, a los amores cansados y a los intentos de suicidio de unos jóvenes que ya no saben qué pedir a la vida.

Barátnők? Ezek? Hát akkor inkább egy karantén.

Cléliát Rómából szülővárosába, Torinóba küldik, hogy nyisson meg egy divatcentrumot. Gondolnánk, ez egy "találkozás saját ifjúságunkkal"-regény, de nem: Clélia összeütközése múltjával csak egy igen erőtlen aspektusa a szövegnek. Helyette viszont ott vannak a csajok, akikkel hősünk bandázásba bonyolódik: többek között Momina, az alfanőstény, és Rosetta, aki épp most lábadozik egy Veronállal végrehajtott öngyilok-kísérlet után.

Szeretem amúgy az ehhez hasonló elbeszélőtípusokat, akik egyfajta kívülállóként, az események uszályán sodródva kommentálják a konfliktusokat. És Clélia pont ilyen. Ki is akar maradni az egészből, meg azért ott is akar lenni, őrzi tárgyilagosságát, de azért időnként kibillentik belőle... határhelyzeti pozíciója alighanem abból fakad, hogy két léthelyzet között lebeg. Egyfelől munkájából él ("barátnőivel", e bájos burzsoákkal ellentétben, akik sose hámoztak még kolompért), másfelől viszont épp munkája révén folyton a legfelsőbb körökben mozog - naná, hisz belőlük él. Gyanítom, Pavese pont e "köztes állapot" miatt pécézte ki őt elbeszélőnek, hisz így félig-meddig belső emberként tudja közvetíteni nekünk azt a finom, arisztokratikus szétesést, azt az ernyedt, lábszagú enerváltságot, ami Torinót felülről rohasztja meg. ( )

Pavese submerges us in the upper class of Torino, Italy via a main character who is not actually a part of this upper class. Clelia is a girl, successful in her job and with the success would come the respect of her own class and participation, acceptance in the higher classes. At least, that was her idea. But the upper class represents emptiness, even so short after the war (it is 1949), envy, absence of friendship and care. A harsh portrait by Pavese, master in reality writing, who seems to have only sympathy for the ones that stay true, who respect their origin and know themselves.
I like Pavese even more now, after [The Harvesters], this short novel depicts another, totally opposite, part of the Italian society. This upper class city part in this novel is even harder, more malicious, then the rural part.
Old book, but not outdated, so i learned upon watching a recent Flemish tv-repo on the "new rich". ( )

Eine karge Sprache: Clelia Oitanis Bericht ihrer Rückkehr nach vielen Jahren in ihre Heimatstadt Turin, ihrer Begegnungen mit Frauen aus reichen Familien: La dolce vita. Die nichts und alles sagenden - Gespräche? - nein: - Ausrufe/Einwände/Bemerkungen/ ... Eine spröde Sprache. Spröde wie das dünne Eis dieser Leben; es trägt nicht: die Leere bricht herein. Auch in dieser Übersetzung ein sprachliches Meisterwerk. (VIII-14 ( )

Clelia, a successful couturier, returns to Turin at the end of the Second World War. Opening a salon of her own leads her into a nihilistic circle of young hedonists, including the charismatic Rosetta, whose tragic death forms the novel’s climax