„Fő a bizalom, úgyhogy nem mondom, hogy nem fog fájni.”

Dragomán György fogja a szépirodalom szomorú szürke szamarát, átviszi a szomszédba, és megfedezteti a zsáner csődörével. Az eredmény pár öszvér: csinos kis fattyacskák. A szerzőt alighanem a fantasztikus irodalom és a szépirodalom fúziója érdekli, és hát mit mondjak, nagy élvezet ám ilyen szépirodalmi értelemben hovatovább tökéletesen megmunkált sci-fi szkeccseket olvasni. Különösen az árulkodik elképesztő írói kvalitásokról, hogy amelyik ötlet négy oldalra van hitelesítve, az Dragománnál valóban négy oldal, nem több – és ez a kortárs irodalom egynémely alkotóinak csodás szószaporításait figyelembe véve, nem semmi ám. Ráadásul ebben a négy oldalban benne van minden, ami szükséges a működő sci-fi novellához: egy sajátos jövő leképezése, egy ezzel párhuzamosan kibomló cselekmény és végezetül a csattanó, takarékosan, finoman, egyik se lóg ki a szöveg szövetéből. Profiság. Na. Lehet lengetni a kalapot. Vagy amit szokás ilyenkor.

(A kötet második felében már kevesebb a sci-fi, és jobbára átveszik a szerepet a "hagyományosabb” nyomasztások. Itt is általában véve kiválóan kialakított írásokat találunk, kellemesen kísérteties groteszkeket, fájdalmas szövegeket, amelyek benne maradnak az emberben, mint lyukas fogban a húscafat, amit kipiszkálni képtelenség. Ugyanakkor ezek már kevésbé voltak érdekesek számomra – talán mert már láttunk már ilyeneket. Dragomántól vagy mástól.) ( )