A 85. Ünnepi Könyvhét alkalmából jelenik meg Esterházy Péter Egyszerű történet… ciklusának második darabja. A történet ezúttal az ötvenes években játszódik, a világégés tragédiájából a kommunista diktatúra fojtogató szorításába került Magyarországán. Főhősei egy vidékre kitelepített család tagjai, akik egyetlen szobába zsúfolva léteznek, s ha már így fizikailag menekülőút nem is nagyon adódik, ezért mindenki a maga módján fogja szökésre a dolgot a bezártságból. Az apa például intenzív alkoholizálással gyógyítja lelkét, tompítja szellemét, míg az anya a totális elzárkózással, falszerű közönnyel úgy a külvilág, mint a férje és a fiai felé. Az idősebbik fiú a keserves valóság mellé, helyébe szavaiból sző világot, figyelmét, lényét teljesen megbabonázza a verbális játék, amely nem hagy figyelmi kapacitást a többi ember számára. Nem is csoda tán, ha süketnéma öccse kénytelen másfajta társalkodópartner után nézni: ő nem mással, mint Istennel cserél eszmét folyamatosan, aki így, valamiképp konstans jelenlevő alakként, témaként, aki hol imában, hol káromlásban, hol figyelmes hallgatóként tekinthető a talán az ötödik főszereplőnek is. Noha a szöveg követése most is gyakorlott, művelt befogadót igényel, a szerző kíméletesebb volt, visszafogottabban űzi az olvasásakadályozatás művészetét: a történetet bár most rendre megtörik szürreális képek, szójáték-bakugrások, azért jól követhető a sztori. Ez köszönhető részben a szellős szerkezetnek – a könyv (majdnem) kereken száz fejezete bő fél oldalas, karcolatot idéző blokkokból áll össze, rendre hagyva levegőhöz jutni az olvasót. A mű igazi intellektuális ínyencfalat – ajánlható csemegézésre, és nem csak a hű Esterházy-rajongóknak.