Pazar. Hastings újabb fegyvernemi összefoglalója ezúttal a titkosszolgák (kémek, kódtörők és diverzánsok) második világháborús ténykedését vesézi ki – van olyan érdekes téma, mint a bombázók vagy a tankhadosztályok, pláne ha valakinek olyan kevés affinitása van a motorizált szerkezetekhez, mint nekem. A szerző alapvetése, hogy a titkosszolgálatok működését akkor látjuk át leginkább, ha nem a sikerekre koncentrálunk – ezek ugyanis lehetnek csatadöntők, és kiválóan alkalmasak arra, hogy a háborús költségvetés újabb és újabb szeleteire lobbizzanak a hírszerző tábornokok a segítségükkel, de a kémkedés úgy összességében inkább kudarcokból áll. Egyetlen értékelhető adat mellett legalább kilencvenkilenc semmitmondó marhaság, sőt: konkrét dezinformáció kerül begyűjtésre, ráadásul még az sem világos, hogy a százból melyik az a bizonyos „értékelhető”. Amiből következik, hogy a hírszerzés csak felerészben az információk összegereblyézése – legalább ennyire jelent információfeldolgozást is, azt a folyamatot, amikor a szakértő elemzők hada körbeül egy asztalt, és megpróbálja a sok konkoly közül kiválogatni a búzát. Hastings szerint ez az az elem, amiben a szövetségesek titkosszolgálata (illetőleg azoknak demokratikus fele) lényegesen jobban teljesített Hitlernél (és Sztálinnál), hiszen az elemzőket nem annyira gátolták az autoriter vezetők által rájuk erőltetett előfeltételezések*.

Másfelől mindez egy üreges bükkmakkot se ér, ha a hírszerzéshez nem párosul olyan erő, amivel ki lehet használni az értesüléseket. Hiába tudtak meg a britek számos érdekességet a háború elején a japán csapatmozgásokról, mégsem tudták megakadályozni, hogy azok befalják teljes délkelet-ázsiai gyarmatbirodalmukat – hisz jó dolog, ha tudjuk, mikorra időzíti az ellenfél az offenzívát, de mit sem ér, ha nincs kéznél egy anyahajó vagy tankhadosztály, amit odaküldhetnénk. És megfordítva: a németek hiába titkolták el eredményesen a V1 és V2 rakéták fejlesztésével kapcsolatos információkat (ez amúgy a brit hírszerzés egyik nagy fiaskója volt), abban a periódusban már ez a siker nem osztott, nem szorzott – a szövetségesek fölénye már behozhatatlan volt.

Hasting, mint ebből talán kitetszik, elég szkeptikus a hírszerzők jelentőségével kapcsolatban – bár néhány esetben valóban befolyásolták a háború alakulását (legvitathatatlanabbul a Bletchley agytrösztjei**), de hasznuk általában csak elméleti vagy lélektani maradt, és „élőidőben” ritkán módosították a stratégiát. (Arról nem is beszélve, hogy a szovjet hírszerzés legnagyobb sikereit nem a nácik, hanem a saját szövetségesei ellen érte el – hiába, Sztálin akkor már a jövőbe tekintett.) De ez semmit sem von le a kötet értékéből: a hírszerzők krónikája – ez a párhuzamos háború, ami gyakran olyan helyszíneken bonyolódott (Lisszabon, Isztambul, Svájc vagy Brazília), amelyek a szokásos második világháborús hadtörténetekből kimaradtak – egy egészen izgalmas és helyenként felettébb groteszk kaland: hősök és zsenik, szélhámosok és tökfilkók elképesztő keringője.

* A példákat a végtelenségig lehetne sorolni. Keitel konkrétan írásban kérte a hírszerzőket, hogy ne juttassanak Hitler elé olyan jelentéseket, amelyektől „felzaklathatja magát”. (Ilyen erővel akár maga Keitel is írhatta volna a jelentéseket hasból. „Drága Führer! Tegnap semmi különös nem történt. Ja, de igen: egész Belgium vegetariánus lett!”) Sztálin esetében pedig kérni sem kellett: miután ’38-39-ben a szovjet vezető paranoiája miatt gyakorlatilag kivégezték a komplett tartótiszt-állományt, az informátorok maguk igyekeztek úgy megszövegezni jelentéseiket, hogy az harmonizáljon a Nagy Vezér sugalmazásaival. Ettől függetlenül persze a nyugati államok elemzői is gyakran saját prekoncepcióik hatása alá kerültek, de fennállt a lehetőség, hogy a nyílt vita keretein belül fény derüljön a tévedésekre.
** Ugyanakkor Bletchley nagy fegyverténye (és egyben a háború egyértelműen legkiemelkedőbb titkosszolgálati eredménye), vagyis a német Enigma rejtjelezés feltörése (az Ultra) egyfelől sosem tette lehetővé, hogy a szövetségesek minden német üzenethez hozzáférjenek, másfelől meg sajátságos hátránnyal járt: a britek és az amerikaiak Ultra-függővé váltak, és hajlamosak voltak azt hinni, hogy az a veszély, amiről az Ultrának nincs tudomása, nem is létezik. Ami közvetlen oka volt annak, hogy ’44 decemberében nem készültek fel az ardenneki offenzívára. ( )

Os espiões, os códigos e as guerrilhas tiveram um papel central na Segunda Guerra Mundial. Foram usados por todas as nações para obter informação secreta sobre os seus inimigos e antecipar movimentações, tendo influenciado decisivamente o conflito.

Em "A Guerra Secreta", Max Hastings, historiador especialista neste período e autor dos aclamados Catástrofe e Inferno, apresenta as mais extraordinárias sagas de informação e resistência, avaliando os verdadeiros triunfos dos espiões e dos decifradores de códigos e corrigindo mitos e falsas histórias, naquela que é uma nova perspetiva acerca do maior conflito de sempre.

Hastings explora não só Alan Turing e os génios da encriptação de Bletchley Park, mas também os seus homólogos alemães, que obtiveram os seus próprios triunfos contra os Aliados. O livro mapeia as extraordinárias redes de espionagem da União Soviética, dos Estados Unidos, do Japão e da Grã-Bretanha e tenta compreender porque Stalin rejeitava tão frequentemente a informação recolhida pelos seus agentes desde o coração da máquina de guerra do Eixo.

Relacionando momentos fulcrais de batalhas no ar, em terra e no mar com o trabalho dos que, a partir dos seus países, combatiam a tecnologia do inimigo, Hastings desvenda os documentos mais preciosos e os momentos-chave nesta guerra secreta, que garantiram que nenhuma nação desse por mal empregues as vidas e recursos gastos em busca de informação privilegiada.

Highly detailed account of unconventional warfare 1939-45. The author does not shy away from questioning the military value of many of the actions, by all sides during WWII, while paying full tribute to the individual stories of bravery and sacrifice. ( )

A thorough history of secret operations during WWII, this book, as the title conveys, examines secret and covert activities of the belligerents. It describes the successes and failures in human intelligence, code-breaking and guerrillas of the British, Germans, American, Russians and Japanese. A key analytical point relating to all intelligence and subversive approaches undertaken by the warring countries is that the impact of such activities, while often important, was by no means decisive to the final outcome of the struggle; that without the strength of force to act on intelligence militarily intelligence would not be determinative of victory or defeat. Intelligence was very often too late or unreliable or ignored by operational and strategic decision makers. In some instances, though relatively few, intelligence did enable major campaign or battle successes, notably at D-Day, the Battle of Midway and the submarine attacks on Japanese merchant fleet, but these successes were offset by the stupendous failures experienced by ignoring the clear signs of the Nazi's intention to invade of Russia (which was widely forecast but dismissed by Stalin), by Operation Market Garden's misread of German strength in Holland and the Battle of the Bulge.

Signals intelligence and code-breaking was the most impactful of the three variants of secret activities. The British and Americans were most adept at this highly technical mode of intelligence work. The author concludes that the "Ultra" code-breaking system developed by the British and copied by the Americans was of the highest utility to strategic and operational efforts. The Germans had limited success as did the Russians (mostly low level signals) and the Japanese almost none.

The Russians made most use of human intelligence (spying) with its international networks of spies and informants in Europe and America; there is, for instance, a close review of the passing of information related to the Manhattan project. The Germans had almost no success in this dimension, their few spies "turned" by the British into false reporters.

Guerrilla activities were of least effect. The support of resistance campaigns in occupied countries, while perhaps morale-building, played an insignificant part in the war effort. Quite often behind the lines operations only resulted in the death of operatives or, through coercion, using the spies as double agents. There was an aura of "romanticism" about guerrilla efforts that resulted in activities that could be considered farcical if not for the loss of the lives of the players. The author is most critical of the American OSS for its wild and ill-conceived subversion.

The author's conclusion is sound that the value secret activities should not be overestimated in terms of the magnitude on strategic or tactical aspects of the war. ( )