A rollercoaster ride through the broad-brush narrative history of everything connected to the Middle Eastern, Persian and Turkic parts of Asia, but lacking any serious over-arching insight or point. A history this broad needs to have general, theoretical, or sociological points to make in order to make use of its data, like "The Human Web"; a book focussed on the Silk Road and East-West interaction would need to be more detailed, as "The Edge of the World" detailed the history of interaction across the North Sea. This however is really no more than a set of notes drawn from other books on various times and places. See "Africa: a biography of the continent" for an example of how this sort of book can be done much better. ( )

CUPRINS

1. Prefata - pag. 7
2. Crearea Drumului Matasii - pag. 15
3. Drumul Credintelor - pag. 42
4. Drumul catre Orientul crestin - pag. 60
5. Drumul catre Revolutie - pag. 79
6. Drumul catre armonie - pag. 96
7. Drumurile blanurilor - pag. 120
8. Drumul sclavilor - pag. 135
9. Drumul catre paradis - pag. 155
10. Drumul catre iad - pag. 178
11. Drumul mortii si al distrugerii - pag. 195
12. Drumul aurului - pag. 222
13. Drumul argintului - pag. 240
14. Drumul spre Europa Nordica - pag. 263
15. Drumul spre imperiu - pag. 285
16. Drumul spre criza - pag. 302
17. Drumul spre razboi - pag. 317
18. Drumul spre aurul negru - pag. 346
19. Drumul spre compromis - pag. 367
20. Drumul graului - pag. 384
21. Drumul spre genocid - pag. 405
22. Drumul spre Razboiul Rece - pag. 428
23. Drumul american al matasii - pag. 450
24. Drumul rivalitatii superputerilor - pag. 468
25. Drumul spre catastrofa - pag. 488
26. Drumul spre tragedie - pag. 519

27. Concluzii. Noul Drum al Matasii - pag. 540
28. Indice - pag. 682

Lido março 2023, ótimo ( )

The thesis is that the cultural centre of the world is moving back to the east (the Middle East and the far east) after it had been like that for millennia. It is a welcome point of view, yet still a “western” view of the world history, so it’s moving the vantage point just one bit, with a wealth of research and sources, this being the strongest point of the book. Seven years after the book was published, the topic becomes even more nuanced than we are made to believe at the end. The author comes out more optimistic than the region deserves at the moment. I liked the emphasis on trade and political power exchange routes between the different entities in the east and west and the fact that it comes quite close to the historical present, even if that would be called myopia by critics. Europe also gets much less credit than it deserves, but that’s ok, it’s good to see different and honest perspectives every now and then. in the end, it’s a long book but not as long as the topic would require. Definitely a pleasant experience reading it. ( )

Akkora hájp vette körül ezt a kötetet („a történelemtudomány rocksztárja”, mondja a fülszöveg, oda ne rohanjak), azt hittem, olyan újszerű elméletekkel fog bombázni, hogy az agyam kisül. Ehhez képest némileg lankadtan haladtam az elejével. Olybá tűnt, sima lineáris eseménytörténetet olvasok, ami komótosan baktat az ókortól napjainkig, egyetlen specifikuma, hogy a világ köldökének nem a Nyugatot, hanem Közép-Ázsiát tekinti. A régiót, ami egyfelől összeköti Európát Kínával és Indiával, lüktető artériája pedig a Selyemút. Másfelől pedig olyan, önjogukon is hatalmas birodalmak otthona, mint Perzsia vagy a Mogul Birodalom. Aztán egy idő után megbékéltem a helyzettel, és elkezdtem értékelni. Elsősorban azért, mert egy ilyen monstre összefoglalás egy kevéssé ismert, de annál lényegesebb régióról mindenképpen olyasmi, amit értékelni kell.

Frankopan mellesleg vérbeli ökonomistaként vizsgálja a történelmet. Értve ezalatt, hogy ő a birodalmak felemelkedését és bukását szinte mindig a gazdaságra, vagy pontosabban: a kereskedelemre vezeti vissza. Ebben a megközelítésben az „áru” a központi elem, vagyis valami, ami X-nek van, Y pedig meg akarja szerezni*. No most ha visszamegyünk ezer évet, azt látjuk, Kínának volt selyme, Északnak volt szőrméje, Délnek volt fűszere, satöbbi, satöbbi. Ők mind szerették volna megtalálni a maguk fogyasztóit. És itt jöttek be a képbe a kereskedők, akiket nevezzünk Z-nek. Ők voltak (az artériás metaforánál maradva) a szorgos kis vörösvértestek, akik az éltető oxigént (vagyis az árut) elvitték egyik helyről a másikra, közben persze lefölözték a maguk tisztes hasznát. Ezek a kereskedők Közép-Ázsia lakói voltak, és sikerük egyben azt is jelentette, hogy a térségben gombamód szaporodni kezdtek az olyan pompásabbnál pompásabb városok, mint mondjuk Szamarkand. Ebben a megközelítésben az iszlám vallás csak mellékszál – igaz, olyan mellékszál, ami pontosan lefektetett szabályrendszerével maximálisan kompatibilis a kereskedői mentalitással. A keresztes háborúk pedig nem többek, mint a periférián élő kellemetlen, hónaljszagú barbárok zsemzsegései.


(A szamarkandi múlt.)

(És a szamarkandi jövő - az új reptéri terminál.)

Mert tény, ami tény, Nyugat-Európa ebben az időszakban csak periféria, legalábbis Róma összeomlása után. De olyan periféria, ami többre vágyik. Ugorjunk csak a XV. századba (bocs, nem fogom rigorózusan követni Frankopan fejtegetéseit, csak ugrándozom itt, mint egy kölyökzerge), és mit látunk? Egy végtelenül potens Oszmán Birodalmat, ami épp most kebelezi be Konstantinápolyt. Közép-Ázsia tehát a csúcson, azt hihetnénk. De közben történik valami, ami halálos sebet ejt Közép-Ázsián, még ha nem is esik le nekik rögtön. Az, hogy a keresztények felülnek a vitorlásaikra, és elkezdik felfedezni a világot. Ezzel pedig tulajdonképpen kiveszik az egyenletből Z-t, a közép-ázsiai kereskedőt – a selyemutakat a tengerre helyezik át, szegény Z meg ott szomorkodik meló nélkül a tevéjével a sivatagban. Túlzok, persze, hogy túlzok, de azért a folyamat világos: a régió lassan jelentéktelenedni kezd, mert nem sok mindent tud nyújtani.

Európa pedig felemelkedik**. Karavellái megjelennek mindenhol, ahol nekik tetsző árut remélnek. És bizony ideje visszatérni az „áru” azon jellegzetességéhez, hogy X birtokában van, és Y meg akarja szerezni. Mert ugye a „szerzés” klasszikus és kulturált módja a vásárlás. De ha Y sokkal, de sokkal-sokkal-sokkal erősebb, mint X, akkor gondolhatja úgy, a vásárlás nem kötelező elem, behelyettesíthető az „elvevés” technikájával. És lőn. Európa olyan erős lett (most ne részletezzük, hogyan), hogy ő határozza meg a tranzakció feltételeit – és amit rákényszerít a többiekre, az néha közelebb áll az „elvevéshez”, mint a „vásárláshoz”. Ezt hívják imperializmusnak.

Ugorjunk megint. A karavellákat leváltották közben a vasból készült hadihajók, amelyek olajjal mennek. És bizony ez azt jelenti, hogy Közép-Ázsia megint felkerül a térképre, ugyanis van neki valami, ami hirtelen értékes lesz: olaja. És bár kezdetben úgy fest, a Nyugat itt is rá tudja kényszeríteni akaratát azokra, akik az erőforrásokat birtokolják, de a huszadik század ebben a tekintetben változást hoz: a nagyhatalmak egyre többször kudarcot vallanak, nagyobb kulimászba másznak bele, mint amiből ki lehet vergődni, rájönnek, hogy a nyers erőszak több problémát szül, mint amennyit megold. A súlypontok pedig ismét átrendeződnek. Hát, itt tartunk ma. Az átrendeződésnél. Csak mi is jó helyre rendeződjünk át.

Megjegyz: Mondhatjuk bravúrnak, hogy Frankopan egy olyan csontig lerágott témát is képes eredeti módon megközelíteni, mint a második világháború. Megközelítésében ugyanis a Szovjetunió lerohanása nem ideológiai kérdés volt, hanem Hitler azon félelmét tükrözte, hogy esetleg Németországot megfosztják bizonyos nélkülözhetetlen áruktól: az olajtól és (főleg) a búzától. Ezt megelőzendő próbál egyfelől eljutni Bakuig, másfelől pedig megszerezni a gazdag ukrán búzatermő vidékeket – és (nem mellesleg) eltakarítani onnan a felesleges kenyérpusztítónak ítélt helyi lakosságot, bármi áron.
Megjegyz.2.: Putyin, te meg másszál fel egy létrára, és essél le. Ezt csak úgy mondom, mindentől függetlenül.

* Beilleszthetők az egyenletbe az olyan, látszólag csak pusztítással járó támadások is, mint amivel a vikingek vagy a mongolok ajándékozták meg a civilizációt. Már csak azért is, mert ezek is tekinthetők egy bizonyos áru, mégpedig a „rabszolga” beszerzésére indított expedícióknak.
** Persze itt diverzifikálnunk kell. Amikor ugyanis Európa felemelkedéséről beszélünk, egy többrétegű folyamatot látunk, amiben először felemelkedik Velence, aztán lehanyatlik, mert a spanyolok és a portugálok elveszik előlük a show-t. Aztán az ibériaiaknak is leáldozik, amint felkel Nagy-Britannia napja, aki aztán több mint száz évre monopóliumot jelent be a világtengerekre, hogy aztán átadja a stafétát az USÁ-nak. Mindez kívülről nézve „nyugati sikertörténet”, belülről nézve viszont többlépcsős, belháborúkkal tarkított eseménysor. ( )