Toine Heijmans

Ez egy szép, egységes kötet, ahol a nyomdaipari tervezés és a prózai szöveg hatásos egészt alkot. Ezek az egész oldalas képek a maguk jeges idegenségével erősítik a lecsupaszított mondatokat. Az atmoszférához még külön hozzáteszi a magáét, hogy én, amikor ilyen letisztult prózát olvasok E/1-es elbeszélővel, mindig elkezdek gyanakodni: nem titkol el ez a fránya mesélő valamit? Nem fontosabb-e az, amit nem mond el, mint amit elmond?

Az értelmezés első síkja adja magát: Donald kilép a civilizáció börtönéből (franc essen az irodai munkába!), és tengerre száll. Világos, a nyugati ember igényéről van itt szó, hogy visszatérjen valamibe, ahol van természetesség, van magány, ahol egymaga nézhet szembe az elemekkel. Ebben van valami komikusan illuzórikus, tekintve, hogy bármerre veti a szél, a műholdak azért csak rajta tartják a szemüket, és még a legutolsó világítótorony őre is tudja, hogy ő Izmael, és hogy merre jár, mit csinál. Másfelől Donald emeli a tétet, mert magával viszi hétéves lányát, Mariát is. Így már nem csak magáért vállal felelősséget, hanem valaki másért is. Úgy hiszem, Donald úgy hiszi, hogy ha lányát is kiszakítja a civilizációból, akkor helyreállítja majd a kozmikus rendet kettejük kapcsolatában. Mert elbeszélőnket nagyon erősen meghatározza az a frusztráció, ami a szülő-gyermek viszonylatban oly sűrűn előbukkan a nyugat-európai regényekben (különösen a holland és a skandináv művekben). Valami olyasmiről van itt szó, ami egyszerre szeretet, és ugyanakkor rettegés attól, hogy kudarcot vallunk, hogy nem tudunk megfelelni a szerepünknek: hogy nem tudunk kellőképpen szeretni, és kellőképpen szeretve lenni. Ilyen értelemben véve Donald nem is a civilizációból akar kilépni, hanem a felelősség elől menekül, olyan helyzetet akar teremteni, ahol csak ő számít, aki apa és hajós. Aki irányít. Hogy mi lesz mindennek a vége, az kiderül. Vagy nem derül ki. (Mindenesetre nekem tetszett ez az ahogy vesszük-kiderülés.) Szerintem A tengeren a kortárs irodalom fontos könyve. Apa-regény, apaszemszögből. Azért nem csak apáknak.… (lisätietoja)

Een ambtenaar reist naar een waddeneiland om een 22 jarige vluchtelinge uit Kosovo, die niet terug wil keren, op te sporen. Zij is sinds haar vijfde in Nederland en geheel op het eiland geïntegreerd.
Een botsing tussen de formele, ambtelijke behandelwijze van immigranten en de individuele menselijke beleving van één immigrant. Het gegeven is heel mooi uitgewerkt, het verhaal laat zich prettig lezen. Mooie parallellen, Zoals bijvoorbeeld het gesprek tussen ambtenaar en vluchtelinge over haar terugkeer, tijdens een wandeling, waarbij zowel de wandeling als het gesprek in het moeras raakt; en de scène in de strandbunker naast het verblijf in de schuilkelder in Pristina. Het eind bevreemdt wat, maar aannemende dat de schrijver het niet uit gemakzucht zo heeft geënsceneerd moet de betekenis daarvan door de lezer maar worden uitgedacht. Mijns inziens: de mens is sterker dan de bureaucratie die de mensheid moet ordenen.… (lisätietoja)

Please be warned if you want to read this book, as it is impossible to write about it without spoilers or at least some pushing in a certain direction.

I know this author from a column in a newspaper that I enjoy reading. So it was not a difficult choice to read his book. A book that reminds me of Life of Pi by Yann Martel and Het kleine meisje van meneer Linh by Philippe Claudel. What is true? What is fantasy?

Father and daughter (7 years) sail from Denmark to the Netherlands. For father is the last stage of a tour of three months, for his daughter it are two days of adventure. And adventure it is. The story is exciting and confusing and therefor you will finish it in an afternoon. You just want to know how it ends.

http://boekenwijs.blogspot.com/2012/01/op-zee.html… (lisätietoja)