"No se muere de haber nacido, ni de haber vivido, ni de vejez. Se muere de algo. Saber que mi madre por su edad estaba condenada a un fin próximo no atenuó la horrible sorpresa. Un cáncer, una embolia, una congestión pulmonar: es algo tan brutal e imprevisto como un motor que se detiene en el aire. Mi madre alentaba al optimismo cuando impedida y moribunda afirmaba el precio infinito de cada instante; asimismo, su vano encarnizamiento desgarraba el velo tranquilizador de la superficialidad cotidiana. No hay muerte natural: nada de lo que sucede al hombre es natural puesto que su sola presencia pone en cuestión al mundo. Todos los hombres son mortales: pero para todos los hombres la muerte es un accidente, y aun así la conocen y la aceptan, es una violencia indebida."

„Nincs természetes halál: semmi sem természetes, ami velünk történik, hiszen jelenlétünk megkérdőjelezi a világot. Minden ember halandó: de minden ember halála baleset, és még ha az illető tudja és el is fogadja, hogy egyszer meg kell halnia, az elmúlás egy váratlan, erőszakos esemény.”

A Szelíd halál nem a gyászfeldolgozás könyve. Inkább egy folyamat (viszonylag, úgy-ahogy) hűvös, tárgyilagos ábrázolása. Hogy van egy nő, aki a véletlenek összjátéka folytán egyben de Beauvoir édesanyja. Ez a nő megélt egy életet, egy rossz házasságot, amiben feláldozta saját igényeit. És nem is mindig érezte rossz házasságnak. Aztán megözvegyült, és ha késve is, de felépítette valahogy magát. Most pedig, úgy látszik, elérkezett a dolgok végére. A halál árnyékába. Teste romló hús, erőszakos sejtjei egymásnak uszulnak. Fáradt, öreg test egy kórházi ágyon. Aki már menni akar. Hogy múljon a fájdalom, és a szégyen: a kiszolgáltatottak szégyene. Talán meg se illene írni, meg se kéne örökíteni. Hisz biztos ő is szégyellné. De a író már csak olyan. Hogy neki mindene a „téma”. Szokták mondani, hogy valaki „eladná az anyját is” - nos, az író pedig megírja. Igen, akár a halálát is. De ez így van jól. Neked írja meg. Helyetted írja meg. Hogy ha úgy alakul, ne legyél egyedül. ( )

Really real. Very touching story of motherhood and daughterhood. ( )

A touching account of de Beauvoir's mother's last days as de Beauvoir looks back on how her mother's life shaped her mother and, in turn, herself, and their contradictory taut-but-loving relationship with each other. I really really really love de Beauvoir's writings about girls and women. There's such a piercing insightfulness there. ( )

1963. ​október 24-én Simone de Beauvoir éppen Rómában tartózkodik férjével, Jean-Paul Sartre-ral. Telefonon értesítik, hogy édesanyját kórházba kellett szállítani. Az írónő azonnal visszatér Párizsba, és húgával felváltva majd négy hetet őrködnek anyjuk betegágya mellett, egészen a haláláig.
A rémület, a feléledő remény, a lesújtó bizonyosság, a kétségbeesés és a gyász hol ólomlassúsággal vánszorgó, hol feltartóztathatatlan gyorsasággal elszálló napjaiban, óráiban Simone de Beauvoir felidézi és újra átgondolja anyjával való kapcsolatát, amely nem volt mindig konfliktusmentes. Pedig szerették egymást. Az írónő jól emlékszik még a hajdani gyönyörű, életvidám teremtésre, akit gyerekként imádott és istenített. Aztán lázadó kamaszként és öntudatos fiatal nőként, új eszméket valló gondolkodóként – a család, a házasság intézményét elvetve – élesen szembefordult azzal a merev polgári erkölccsel, amelyet anyja testesített meg a szemében. Eltávolodtak egymástól, mindketten bezárkóztak a maguk – a másik számára – idegen világába. De most, a halál közelségében a megvetés és az elutasítás mögül hirtelen előbukkannak a „szánalmas, védtelen testté lett” anya iránti gyengéd érzelmek, amelyek magát az írónőt is meglepik. Tőle szokatlan, lefegyverző őszinteséggel – esendőségét, kiszolgáltatottságát sem palástolva – vallja meg, milyen értetlenül áll a szeretetteinket elragadó halál előtt. A személyes sorscsapás egyetemes tragédiává lényegül át ebben az egyszerre lírai és filozofikus, megrendítő írásban.